KARTUNDOBOZ

Ez a blog a kartundoboz.blogspot.com duplikációja.

Friss topikok

Linkblog

karika túra

2017.10.19. 06:56 | kartunboj | Szólj hozzá!

Ráakadtam egy régi levelezésre, melyhez csatoltam egy visszaemlékezést a karikatúra világában bolyongásaimról. Egy könyvhöz kérték. A könyv megjelent. A közel három oldalas irományból csak az utóirat egy része jelent meg. Most pótolom, ne vesszen kárba.

Innováció és vadonszava
Még csak két éve bontogattam szárnyaimat a hivatásos karikaturisták világában, mikor kipenderítettek a laptól, hol heti firkáimból tengődtem. A két ezt követő évben meg pereltem, perelgettem, jártam a bíróságokat. A dolog pikantériája az volt, hogy mire az igazságszolgáltatás visszahelyezett régi helyemre, addigra a lap megszűnt. Bizarr, de egyben szórakoztató eredménye lett ennek az ítéletnek, mivel onnantól kezdve egy olyan újságnál dolgozhattam, pontosabban nem dolgoztam, természetesen a régi fizetésért, mely már nem is létezett. Az innovációm szempontjából viszont a kirúgatásnak jelentősebb szerepe volt, ezért az egész ügy több szót nem is érdemel.
Ha az ember hirtelen az utcára kerül, akkor csak egyet tehet, lázasan keresni kezdi a megoldást, hogy minél előbb változtatni tudjon a helyzetén, ha kell új utakat keresve. A múlt évezred utolsó évtizedének elején jártunk. Az általam ismert hazai kollégáim közül ez idő tájt még senki nem használta a számítógépet. A programok kezdetlegesek voltak, az internet és az elektromos levelezés szintúgy. Elképzeltem a jövőmet, mikor majd fotóhatású portré karikatúrákat (akkor az volt a sláger) küldözgetek a világon mindenfelé, ahová csak akarom. Ez akkoriban még utópisztikusnak tűnt. Elmeséltem az elképzelésemet a fiamnak, aki számítógép programozást tanult. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a már piacon lévő szoftverek segítségével összeállítson egy csomagot. A kilencvenes években már többen torzítottak fotókat a programok által kínált effektekkel, melyek jópofa játékok voltak ugyan, de semmi esetre sem karikatúrák. Az én eljárásom egyszerű, de nagyszerű volt. Létezett olyan program, mely két bevitt fotót egymásra torzított. Az ilyen morfoló szoftverek segítségével érték el azt a hatást például, ha egy arc átalakul egy másik arccá vagy tárggyá. A cél objektumot karikatúrával helyettesítettem. A kívánt személy fotójáról készítettem egy vonalas groteszket, majd a fénykép adott pontjaihoz hozzáillesztettem a karikatúra rajz megfelelő pontjait és végül retusáltam. Ilyen technikát máshol ekkor még nem alkalmaztak. Oly annyira nem, hogy felkértek, írjak róla egy nemzetközi szakmai folyóiratban. Így is tettem. 1995 nyarán jelent meg az írás a WittyWorldben gazdagon illusztrálva. Ez mind szép és jó, csak hát le is kellett volna védetnem. Nem ezt tettem. Ráadásul az említett cikk végén nyílt felhasználásra ajánlottam fel az újítást. Nos, így történt, hogy elszalasztottam a meggazdagodás lehetőségét. Annyi hasznom azért volt, hogy néhány évre leszerződtetett a Népszava, és több más lap is igényt tartott a sokáig újdonságnak ható technikával készített portréimra. A legelső ilyen morfológiám az akkori miniszterelnök volt, kit hóbagolynak ábrázoltam, és stílszerűen a Hócipő című kéthetiben jelent meg. A Népszavánál töltött évek nem csak azzal teltek, hogy a technikát napi szinten alkalmazva, tökéletesítettem, hanem szakmai barátságok is szövődtek. Ennél a napilapnál egy olyan főszerkesztő volt, aki nagy súlyt helyezett a karikatúrákra. és ehhez egy csapatot is szervezet. Szabó L. Róbert, alias marabu, Lehoczki Károly alias CZKI és én szimplán mint Joe alkottuk ezt a triumvirátust. Alig egy éve dolgoztunk együtt, mikor elkezdtünk utazgatni előbb a fővárosban, majd az ország több településén is egy vándorkiállítással, mely a „Vadonszava” címet kapta. Nem csak a rajzaink függtek a falakon, hanem komoly installációk is készültek. Marabu papírmasé dzsungele és a mennyezetről lógó légypapírokra ragasztott CZKI kreatúrák, antropomorf rovarok mellet interaktív módon, a nézőket játékra csábítva ott álltak a hatalmas, politikusokat megszemélyesítő kuglibábuim is. Valamennyi kiállítást, bárhol volt is az országban, főszerkesztőnk, Kereszty András nyitott meg. Szinte minden alkalommal elmondta kedvenc anekdotáját, megidézve azt az egykori amerikai lapkiadót, ki fennen hangoztatta, hogy ha adnak neki egy jó karikaturistát, akár a fél szerkesztőséget is kirúghatja. Ezekre az évekre szívesen gondolok. Az amerikai magazin, mely ekkorra már szerkesztői közé választott, felkért, hogy a legismertebb valutákról is készítsek karikatúrákat. 1997-ben a középső dupla oldalon le is hozták poszterként. Egy évre rá, mikor CZKI társaságában a Soros alapítvány kiküldött minket Kazahsztánba, „kézzel foghatóan” éreztem a szakmára gyakorolt hatását. Alma-Atában színes nemzetközi csapat fogadott és mikor bemutattak minket, egy nagy darab sumo birkózó külsejű mongol fiú, mint egy nagy gyerek egyszerűen a nyakamba ugrott a WittyWorld és a money szavakat harsogva. Ilyen reakcióra nem számítottam és mit mondjak, nagyon jól esett. Kazahsztánnál egy időre most megállok és locsogok egy kicsit róla, ezzel is emlékezve a nemrég váratlanul elhunyt Lehoczki Karcsi barátomra. Számunkra ez az egész utazás egy bohózat volt és megállás nélkül mindenen röhögtünk. Jót szórakoztunk azon, hogy a szittya lelkesedésből felhörpintett undorító ízű kumiszt, sörre nem lelvén, a nem kevésbé fura ízű tevetejjel öblítettük le és hasonlóan humorosnak találtuk azt is (eleinte), hogy az éjszaka kellős közepén megcsörrenő telefonból szex masszázst suttogva ajánló női hang, hajnalban meg a müezzin nem hagyott minket aludni. Jókat derültünk az utcákon barangolva mikor azt tapasztaltuk, hogy aki éppen nem haladt valamilyen irányba az nem állt, hanem guggolt, valamint rengeteg ember (volt köztük öltönyös is), meszelte a fák törzsét mindenféle fura eszközökkel, ami éppen a kezük ügyébe esett. Nemkülönben vicces volt számunkra a repülőtéri információ, mikor egy fejkötős-pufajkás termetes asszonyság, karján több kilós kulcskarikákkal, hangos kiabálással hívta az utasokat, kinyitva több lakatot a leláncolt szárnyas ajtókon. Végül a sok szélesen mosolygó arc is meglepő volt, mivel mindenki, ki tehette, villantani akarta az aranyfogait, mely arrafelé státusz szimbólumnak számított. Megkíséreltük egy alkalommal összeszámlálni, de belezavarodtunk. Száz szónak is egy a vége, mikor ezeket az élményeket leírtuk úton hazafelé, furcsán néztek ránk, nem értvén min vihog ez a két fura fazon. Ráadásul a cikk címe Karcsi nyelvbotlása lett, mely így szólt, „ A népek olvasztótengelye”.
A kazah kalandot követő néhány évben a kollégáim megbíztak az újságíró szövetség berkein belül létrejött szakosztály irányításával. Magyarország volt az egyetlen ország közép Európában, mely nem vett részt semmilyen nemzetközi szervezetben, csoportosulásban, a karikatúra világában. Célomul tűztem ki, hogy ezen a helyzeten sürgősen változtatok. Hivatalosan természetesen nem tehettem a szervezetekhez való csatlakozást, mivel az nem ingyen volt és azt hamar megtapasztaltam, mi mindenre nem futja e honban. Maradtak a halmozott „bilaterális” kapcsolatok. Nagy segítségemre volt az a helyzet, hogy párhuzamosan ezekben az években, az ezredforduló tájékán én szerveztem a tavaszi karikatúra fesztiválok szakmai részét is. Egy ilyen alkalommal sikerült megnyerni támogatónak Fülöp edinburgh-i herceget. A róla készített rajzomat postáztuk a titkárságának. Ez volt életemnek az a pillanata, mikor legközelebb kerültem az arisztokráciához. Az ezt követő néhány évben nagyon jól alakultak a kapcsolatok a szigetországi kollégákkal. A világhírű „Punch” nem kevésbé ismert rajzolója, Terence „Larry” Parkes nem sokkal halála előtt meglepett egy színes tablóval, melyen engem örökített meg, miként egy buldózerrel teszem a földdel egyenlővé a „Budapest McDonald’s”-ot. A Shakespeare szülővárosában élt mester a kísérő soraiban megemlítette, az ihletet akkor kapta, mikor az unokáit elvitte a már említett gyorsétterembe. Azóta többször is elcsodálkozom, mikor a tükörbe nézek, hogy a csudában lehettem én múzsa. A német, cseh és szlovák találkozók, kiállítások is gyakoribbá váltak. Előfordult olyan esemény is, mikor Berlinben egy hajó fedélzetén táblára kellett improvizálni közönség előtt. Hasonló helyzetben voltunk, mikor a pozsonyi gyermekkórház kis betegei előtt produkáltuk magunkat. Ezek közül az utazások közül a legsikeresebb a berlini Gothaer Karikade volt, hol azok a magyar karikaturisták, kik részt vettek az eseményen, nem csak a németek kimagasló vendégszeretetét élvezhették, de még anyagilag is igen jól jártak. Zsoldos Petivel mikor Skóciában jártunk, együtt szavaltuk a felföldiekkel a Burns verseket, marabuval meg átéltük azt a pillanatot, mikor a „skótkocka el van vetve” dudaszóval, haggis-el. Kiemelkedően jó és baráti viszony alakult ki északi szomszédunk egyik vezető karikaturistájával, Kazo Kanalával is, kivel évente sok esetben több közös tárlatot szerveztünk. Hol a budai várban vagy a szlovák kulturális intézetben, hol pedig pozsonyi Nemzeti Múzeumban reprezentáltunk. Így kerülhettünk bele közös kiadványokba is, amire itthon nem igen jutott pénz. A dél csehországi Pisek csodálatos városa egy ízben felkért, hogy az évenként rendezett nemzetközi karikatúra fesztiváljának a zsűri elnöki tisztét töltsem be, mely nem csak nekem volt megtiszteltetés, de a magyar karikatúra szakmának is. Baráti és eseménydús évek voltak. Szakosztály elnöki tevékenységem egyik utolsó akciója az volt, mikor megszerveztem, hogy a Baleseti Intézet falaira az unalmas plakátok, képek helyére az egészségügyről szóló karikatúrák kerüljenek. Az újságíró szövetség támogatta anyagilag is az akciót, de nagy csalódást okozott, hogy ez a gesztus magát a sajtót nem érdekelte. Nem sokkal azután hogy elértem a nyugdíjkorhatárt, a saját nyugalmam érdekében hátat fordítottam minden szervezetnek, mivel a politikai színezetű marakodások kettészakítottak, megosztottak minden csoportosulást. 
Hatvanötödik születésnapomra szerveztek még egy kiállítást, hol utoljára kísérleteztem innovációval. Évek óta írogattam illusztrált blogjaimat az interneten és úgy gondoltam egy próbát megér, ha *blog lapokat állítok ki. Így született meg Magyarország első és egyben utolsó Blog és Karikatúra kiállítása. Megérte? Megérte! …De ha nem, azt is megértem.
Utóirat 
2005 december 13-án én kaptam az utolsó Brenner díjat. A napokban a világhálón bolyongva ráleltem egy másik Brenner díjra is, melyet Szombathely városa adományoz a mai napig annak a személynek, aki a gazdaság és a városüzemeltetés területén kiemelkedő szakmai munkát végzett. Tavaly ezt a díjat a Vas megyei szennyvíz szolgáltatás főmérnöke kapta. Akik ezt a díjat átveszik, nem is sejtik, hogy „kollégák” valamilyen szinten. Ezt a megjegyzést csupán azért fűztem dolgozatom végére, hogy valami szórakoztatót is leljen benne az, ki végigböngészte soraimat.

Békési „Joe” József
    2014  február
*A „blog” a weblog kifejezésből származik és internetes naplót, jegyzetet jelent.

A bejegyzés trackback címe:

https://kartunboj.blog.hu/api/trackback/id/tr548088512

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.